A csépai víz
„Aki Csépa vizét issza, vágyik annak szíve vissza!”
Csépa! Minden csépai elszármazottak (diák-tanár) találkozóján részt vettem. Örömmel és boldogan készültem erre az ünnepségre. Bár a Nyugat-Dunántúlon lakom, Rábaszentmihályon, a távolság nem tud eltéríteni, és örömmel megyek Csépa felé. Szép és megható ünnepség volt, amelyen a legutolsó találkozásunkkor a csépai általános iskola falán emléktáblát avattak a csépai tanulók az elmúlt tanítók, tanárok tiszteletére. Ők voltak a „Csillagok"! Ők emelték a csépai kultúrát oda, ahova a környező tendencia mutat. Pedagógiai szerénységgel, példamutatással, egyéni tudással megalapozták Csépa kulturális életét és a kultúra jövőjét. Tisztelettel adózom azon emberek előtt, akik megtanítottak emberséggel élni, tanítani, gondolkodni. Én, aki az akkori tantestület tagja voltam, csak a tanítóság legbensőbb emlékeimet próbálom felidézni. Más külső formában megítélni egy Tantestületi Csoportot, és más benne élni.
Ha egy-egy kollégáról úgy írok, hogy a legbensőségesebb kapcsolat erejével bír, az csak azért van, mert emlékeimben így realizálódnak. Közöttük éltem, velük együtt dolgoztam, ismertem minden rezdülésüket, örömüket, bánatukat. Az emlékek sorba, sorba, özönve csordulnak felém. Itt nem lehet sorrendet tartani. Itt nincs lista, besorolás, nincs sorrend, csak emlék és érzet és nosztalgia, és az akkori valóság realitása.
Oh „Csillagok táblája" a csépai iskola falán.
Én is hadd emlékezzek. A csépai emberek lelkében örökké élnek azok az emberek, akik megcselekedtek, amit az élet megkövetelt, a legádázabb politikai időkben. Nem akarok jellemrajzot, és kisajátítani érzelmi értékű személyi kultuszt támogatni, de el kell, hogy mondjam, milyen volt ez a tantestület. Csodás!
Kezdem Horpácsi Nándor bácsival. Aki igazi magyar ember volt. Büszke volt sárospataki diákéveire, az itt szerzett tudására, emberiességére, gyermekszeretetére. Imádta a tanulókat. Sohasem felejtem, egy évnyitó ünnepség előtt összeölelkezett tanítványaival és ők is szerették öt. Drága felesége „Ilonka" néni az örökös elsős tanító néni volt. Szigora és kedvessége, anyáskodása a leg-„elvetemült" rakoncátlan elsőst is megzabolázta. Több száz csépai diáknak adta át az olvasás, számtan tudományát. Anyáskodó természetű, gondos, jóravaló tanító néni, aki sok jó tanáccsal és fegyelmező akaratával próbált engem is mindig a jóra ösztönözni. Abban az időben talán nem sok sikerrel, hiszen 8 éves voltam.
A drága Szombathelyi Ernő bácsi. Akit mindig is a szívembe zártam. A már említett felejthetetlen, drága „Görög" Ilonka néni testvére volt. A rajz-művészeti és emberléptű technikai és technológiai festészetről sokat beszélgettünk vele. A lányát tanítottam. Mint minden évben tanítási idő végeztével a csépai „Áts" fotó fényképet készített a gyermekekről. Ott lábatlankodtak a tanítók gyermekei. Halász Ildi, Halász Zsuzsika és Szombathelyi Hajnalka. Együtt vagyunk a fotón a tanítók a gyermekeivel. (De fiatalok voltunk!) Elnézést kérek mindenkitől, ha a drága Halász István tanár urat csak „Pistának" szólítom. Nekem Ő volt a példaképem. Ő volt a minta. Ludovikás-tisztként végigharcolta a II. világháborút. Kemény, jellemes egyéniség volt. Ő is alapozta Csépa község kulturális fejlődését. Rábeszélő, meggyőző erejének senki ellen nem állhatott.
Megszervezte a csépai paraszt-kórust. Színdarabokat tanított be. Színműveket, operetteket rendezett. Nagyszerű zenész volt. Csodásán hegedült „Játszottam a zenekarában. Pataki Gyurka kiváló harmonikás, Pista a szólóhegedűs én a dobos. Sok zenés estet rendezett. A csépai parasztkórussal részt vettünk a szegedi kórusversenyen, s a budapesti nyári Margitszigeti Dalos-találkozón. Megyei- és országos szintű híres kórus voltunk. Az ő vezetése alatt öröm volt próbákra járni, énekelni és barátkozni. Két csodás kislányuk volt. Ildikó és Zsuzsika. A próbák után, mikor mentünk hazafelé, a két kislány mindig velünk volt. Ilyenkor Ildikót drága barátom (†) a nyakába vette, én meg Zsuzsikát és „lovazva" mentünk haza. A kislányok nagyon élvezték, és alig várták, hogy az énekkari próbák elcsituljanak.
Halász István a csillagok csillaga volt. Sokat szerepeltem nála. Fényes sikerként könyvelhetem el, amikor a „Sybill" operettet adtuk elő. Achim Jolika csodálatos szopránja, Szvoboda Misi nagyszerű tenor hangja és én, mint a szerep impresszáriója Kanyó Sándorné (a fiát tanítottam) partnernőmmel és sok társammal fergeteges sikert arattunk. Olyan kulisszaképeket festettem, hogy a szolnoki színház művészeti szakreferense azt hitte, hogy budapesti művész grafikus festette. Nagyon büszke voltam. Ezt mind Halász Pista kollégámnak köszönhettem. A felesége Alízka, egy csodás tünemény volt. Nagyszerű édesanya, empátiával megáldott, emberszerető és emberismerő. Családrajongó géniusz volt. Mindenbe belekapcsolódó, érdeklődő, emberszerető ember. A gyermekeket imádta. Ismert minden tanítványát emberileg, érzelmileg. Pedagógus kollégáit becsülte. Nagyon jól ismertem. Sokat voltam náluk. Ha valamilyen oknál fogva nem lehettek otthon, én vigyáztam a gyermekeikre. Mesét olvastam, zongoráztam, bújócskát játszottam velük a lakásukban. Ö is, anyai ösztöntől megáldva, mindig nevelni akart mindenkit (engemet is több-kevesebb sikerrel). Szerette a fiatalságot. Szerette a szépet, jóságot. Szerette a zenét, és a család mindenek előtt. A Halász házaspár csillag volt a csépai égen, és az is marad! Ezt hirdesse az iskola falán elhelyezett emléktábla.
A nagy barátom és nevelőapám Antal János bácsi volt. Ő volt a tantestületben a fiatal generáció és az idősebb kollégák közötti kapocs. Ő „örök fiatal maradt". Pedig az élet mostohán bánt vele. Rossz korban, meg nem értett politikai érában, „egyedül maradva", de a csépaiak által emberi értékeit elismerve és tisztelve élt és dolgozott a tantestületben. Nagyon jó barátok voltunk. Ő kiváló zenész, kántor az emberek istápolója és igaz emberi barátja volt a csépai embereknek. Engem is tanított orgonálni. Szép kellemes hangja betöltötte a templomot. Temetéseken megható és vigasztaló versekkel búcsúztatta a szenvedőt. De a „Rákosi" rendszerben letiltották kántori tevékenységéről. Pedig én tanúja voltam, hogy milyen vigasztaló beszédet volt képes szolgáltatni a fájó lelkületű embereknek.
Hogy milyen kicsi a Világ! Sopronban voltam egy tanítóképzős osztálytársamnál (Gottschling Gyulánál). Beszélgettünk mindenről. Egyszer csak azt kérdezi: Te, Ernő te hol is tanítottál? Mondom, hogy Csépán. A felesége elfehéredve, megrökönyödve megszólal: Én meg Antal János tanító leánya vagyok. Hát ő volt az Éva. Hát nem érdekes? A legkedvesebb kollégám lányát Sopronban kellett megtalálnom az osztálytársam feleségeként. Tudom, hogy kissé szokatlannak tűnik, hogy a kollégáimat nem a hivatalos nevükön szólítom. De én így szoktam meg (elnézést) és így élnek az emlékezetemben. Talán, mint belső tantestületi tag jogot formálhatok arra, hogy úgy szólítsam őket, ahogy szeretett emlékeimben élnek.
Az igazgatónk „Bandi" bácsi volt. Engemet mindig a Toldi költőjére emlékeztetett. Csendes mosolya, kimért hangulata, precizitása, nyugodtsága és kiegyensúlyozott életvitele, meghatározó egyénisége felejthetetlen számomra.
Egyszer láttam, hallottam igazán „nevetni". 1956-tól, a forradalom leverése után, minden hétfőn „fejtágító" ülésen kellett részt vennünk. Egy alkalommal az „ügyeletes elvtárs" azt mondta: Kedves Halász elvtárs, mostmár más dalokat kellene tanítani az énekkarral, mert már más a politikai helyzet. Pista megkérdezte: És milyen dalokat, mondja az „elvtárs". Hát olyan Mikszáth dalokat. Erre Bandi úgy elkezdett „röhögni", hogy majdnem leesett a székről. Valaki a tantestületből talán elejtett egy viccet, így mi is dőltünk a röhögéstől. Egyedül Halász Pista nem nevetett. Utólag kérdeztem, hogyan bírtad megállni? Azt mondta az édesanyja temetésére gondolt. Hát a „Bandi Bá" talán életében akkor nevetett szívből, igazán.
Szép emlékekkel vagyok eltelve Tasnádiné Országh Mária tanárnővel szemben. A germanisztika kiváló ismerője volt. Eredetiben olvasta a német klasszikusokat, kiválóan beszélt németül, irodalmi szinten. Egyenes jellemű, de nehezen barátkozó természetű hölgy volt. Akit közel engedett magához megismerhette, hogy nagyon empatikus, szeretetteljes kolléga volt. Sokszor a szelevényi halászoktól vettünk apró halakat, és paprikás lisztbe beleforgatva kisütöttük, és az ő lakásán jó hangulatban, felszabadultan elbeszélgettünk, szórakoztunk Szabó Erzsikével (†), Serföző Erzsikével és jómagam. Mindig nevelni akart! Mindig arra biztatott, hogy jól meggondolva válasszak feleséget, ami be is teljesült.
Anyagiakban nagyon nehezen kezdtünk (két pedagógus mire is mehetne), de egymást segítve, egyetértésben, sokat dolgozva, fizikai és kulturális téren elértük azt, hogy boldogan nevelünk öt unokát. A legidősebb leány unokám az idén végzett a műszaki egyetemen, három egyetemista, egy középiskolás. A „pedagógus" szegénységből kitörve azért mindkét fiamnak családi háza lett. Én és a feleségem felépítettük saját lakásunkat, és már a hetedik autót „szaggatom" el a két motorommal együtt. Igaz nincs nyaralóm a Balatonon, de van egy kedves családom. Mária az élettapasztalatát megosztva örök emlék marad az életemben.
Külön fejezetet érdemelne „Kun Karcagi" drága jó kollégám, testvérem Kocsis Lajos. Együtt kerültünk Csépára tanítani. Együtt laktunk éveken keresztül „drága" Ilonka néninél. Fiatal, egyenes tartású, egyenes jellemű ember volt. Kiváló fizikai adottságokkal rendelkező, szókimondó, kereskedelmi tehetséggel megáldott, kiváló zenei érzékű, nagyszerű hegedűs volt. Sokszor az „öreg Barnus" (csépai híres zenész) átadta neki hegedűjét és azon gyönyörűen tudott játszani a zenekar élén.
Imádta a technikát. Imádta a motorokat. Volt Czetkája 125-ös. Pannoniája 250-es és Jawaja. Később autóra váltott. Jóbarátjával, „Pintér Lacival" minden mechanikus problémát megoldva, a „roncsból" is járművet szerkesztettek. Közvetlen, szigorú, de igazságra nevelő volt. Kiváló vadász volt. Megszerezte a „kishajó vezetői" vizsgát is. Ismerősei, barátai tisztelték és szerették. Sokat motoroztunk együtt. Fiatalon élveztük a száguldást, a szabadságot. Mindenhova együtt mentünk. Minket csak a csépaiak úgy hívtak, hogy „ikrek". Testi, lelki jó barátok, testvérek voltunk. Az első csépai „elszármazottak" találkozóját sajnos, drága barátom, már nem érhette meg. Akkor halt meg.
A tantestület fiatal pedagógusairól kellene írnom. De mielőtt hozzáfognék, meg kell emlékeznem a kiváló sportemberről Szokolay Lászlóról. Kiváló szervező-képességgel rendelkező, aktív sport-tehetséggel megáldott nagyszerű pedagógus volt. Törekvéseit, elképzeléseit az akkori „Rákosi éra" vezetők nehezen fogadták el. Ő hozta létre és vitte nagy sikerek felé a csépai football clubot. Ő maga is fenomenális játékos volt. Sajnálom, hogy keveset lehettünk együtt.
Na a fiatalság. Ebben a tantestületben, ahol ennyi tehetséges ember volt, a fiatal pedagógusoknak nagyon sokat kellett produkálniuk a maguk szakterületén, hogy megfeleljenek az akkori elvárásoknak. Ma már csak négyen élünk az akkori pedagógusi „csapatból". Zentay Márta, aki szép volt, kedves mindenkihez. Apjától örökölt empatikus, emberszerető természete példaértékű. Serfőző Erzsike (elnézést, hogy lány nevükön emlékezek rájuk, de ez nekem a természetes) a pontosság, a pedantéria mintaképe volt. Anyáskodó természetével, tiszta pedagógiai hozzáállásával kivívta a gyermekek és a szülök szeretetét. Sokszor rendbe rakta a szekrényemben a tanulók füzeteit. Állandóan nevelni igyekezett (nem sok sikerrel, de figyelmessége, szeretete jól esett). Jó barátok maradtunk. Görög Piroskáról az interneten olvastam, hogy szép ünnepség keretében köszöntötték, mint „aranydiplomás" tanítónőt. Köszönet illeti, hogy az első „csépai elszármazottak" diák- és pedagógustalálkozót segítette megszervezni! Állhatatos és kitartó pedagógiai munkájáért becsülöm és tisztelem.
Jómagámról csak annyit, hogy „aki Csépa vizét issza, vágyik annak szíve vissza." Boldogan megyek minden csépai meghívásra. Jó találkozni a „fiatal" ismerősökkel, tanítványokkal. Minden fiatalkori emlék oda fűz. Az akkori tantestület tagjaitól sokat tanultam, amit a 42 éves pedagógusi pályámon kamatoztatni tudtam. Halász „Pista" nyomdokait követve az én énekkórusom is szerepelt a TV-ben. Karnagyi kinevezést kaptam. Bár be kell vallanom, hogy 40 évig tánczenekarban szaxofonoztam. Láttam szépet, jót, eldobnivalót. De az indíttatás jó volt. 18 évesen kerültem Csépa községbe. Soproni létemre nem tudhattam, hol fekszik ez a település. Szolnokon a tanítói eskü letétele után elmondták, hogy utazzak Lakitelekre, onnan Kunszentmárton felé, és megtalálom Csépát. Így történt. Az állomás a falutól kissé messze volt. De akárhány emberrel találkoztam, mind tisztességesen köszöntött, én meg vissza. Megpecsételődött a csépai szerelem. Szerettem az embereket, tanítványaimat, szüleiket. Tanulmányaim során, irodalmi érdeklődésem következtében örültem, ha csépaiakról olvastam. Hogy az „Indul a bakterház" lókupece csépai volt, hogy olvastam egy útleírást, ahol Boldi Boldizsár (†), mint tengerész szerepelt. Izgalommal figyeltem az árvízi híreket. Csépáról mindent tudok. „Aki Csépa vizét issza…”
Ez a visszaemlékezés nem született volna meg, ha Cseh Magdika nem biztat arra, hogy írjam meg, hogy hogy látta a „csillagos" tantestület belső életét az, aki velük élt, dolgozott, és közelükben tevékenykedett. Az említett nevelők, tanítók, tanárok olyan egyéni tehetségek voltak, hogy képesek voltak egységet alkotni, hogy képesek voltak az akkori nehéz politikai időkben emberileg helyt állni. Ezért örömmel tölt el az a tudat, hogy részese lehettem annak az ünnepségnek, melyben felavatták a „Csillagok", tanárok, tanítók emléktábláját a csépai iskola falán.
Hogy kiket neveltek ők? Egyházi méltóságokat, jó mérnököket, pedagógusokat, orvosokat. Tehetséges iparosokat, földművelőket és mind olyan embert, akik az élet minden területén megálltak a helyüket. Ezt nem lehet méltóképpen megköszönni, ezt nem lehet méltányolni, mert az emlékezet, az emberek életvitele, a szabad gondolkodás méltányolja és behatárolja. Ők voltak azok a tanítói „Csillagok", akik, bár ők magukról nem is tudták, de sokat adtak a csépai embereknek. Emlékük, munkásságuk, emberszeretetük örökké éljen. Ezt jelzi a csépai iskola falán elhelyezett emléktábla. Köszönöm a sorsnak, hogy közöttük élhettem. Köszönöm, hogy a csépai emberek, tanítványok, szülők, politikai pártok, intézmények magukénak vallják ezen emberek példamutató életét, munkásságát. Mi még „négyen" életben maradottak köszönjük, hogy a fényes „Csillagok" szerény sugaraiból kaphattunk egy-egy elárvult fénysugárt, de nekünk az is elég volt ahhoz, hogy becsületes, rendes, igaz magyar emberek maradjunk. Köszönjük az akkori tantestületnek, a csépai embereknek, hogy az az emberi szeretet, amit tőlük kaptunk, egész életünket végigkísérte, és átadhattuk tanítványainknak azt a szépet és jót, amit megtanultunk.
Nem lenne teljes és egész a tantestületi beszámolás, ha nem emlékeznék meg D. Gyóllai Pál hivatalsegéd lelkiismeretes, kötelességtudó, odaadó munkájáról. Szerette a tanulókat. Minden „lehetetlen” helyzetben helyt állt. Szerényen dolgozott, soha nem volt egy ellenvetése. Így volt egységes a tantestület.
Az a csépai víz, amely egy kis csermelyből folydogál, a tengerbe ért. Életek, szerelmek, boldog érzések, a család meleg fészke, a mindennapi kenyér íze a csépai pedagógusokról szól. Ők voltak a „Csillagok”. Nem a nap, csak fények a tudás sötétségében. Igazi emberek, távlatot mutató táltosok és csépaiak. Boldogan, de fájó szívvel emlékezem a kedves kollégákra, barátaimra. Így láttam én őket ifjúságom elején, nem értve az élet rejtelmes tengerét!
Mert aki Csépa vizét issza, vágyik annak szíve vissza! Vágyakozz Te is!!!
|
